Elterjedt nézet, hogy a hazugságnak árulkodó jelei vannak: aki nem mond igazat, az nem néz az ember szemébe, fészkelődik ültében, akadozva beszél és így tovább.

Mindezek azonban nagyon megbízhatatlan jelzések. Egy pszichológiai kísérlet résztvevőinek egy videofelvételt játszottak le és arra kérték őket, próbálják megállapítani, hogy a képernyőn látható személyek – három igaz válasz után – a nekik feltett negyedik kérdésre igaz vagy valótlan választ adnak.

A találati arány 49% volt, ami a véletlen szintnek felel meg.

Amikor azonban a résztvevőknek azt mondták, arra figyeljenek, hogy a videón látható személy viselkedése általában véve megváltozik-e a negyedik kérdésnél, a jelzések aránya a hazug válaszoknál már 54 százalékra emelkedett.

Mindez arra utal, hogy még ha kifejezetten akarjuk is, akkor sem tudjuk felismerni a hazugságot, bár teljesítményünk egy kicsit rafináltabb módszerek bevetésével némileg javítható.

Vagyis: eredendően hiszékenyek vagyunk. A kommunikáció mikéntjére figyelve nemigen tudjuk megállapítani, ki akar becsapni bennünket, ezért sokkal jobban tesszük, ha a hallottak-olvasottak tartalmára összpontosítunk.

Aki be akar csapni másokat, alapvetően két módon csusszanhat át hazugságával az ellenőrzés védővonalán.

Kép: MTI / Purger Tamás

Az egyik módszer, hogy olyasmiről kezd el beszélni, amit a másik nem tud ellenőrizni.

Amikor a hiszékenységet az internettel kapcsolatban emlegetik, általában arról esik szó, hogy az emberek fenntartások nélkül képesek elfogadni mindenféle homályos eredetű, ellenőrizetlen információt. S ezt igen könnyű is demonstrálni.

Nemrégiben például valaki aláírásgyűjtést indított a neten egy nagyon veszélyes anyag, a dihidrogén-monoxid alkalmazásának betiltásáért. Jó sokan támogatták is a kezdeményezést, és csak nagyon kevesen jöttek rá, hogy a dihidrogén-monoxid nem más, mint a víz.

No persze az efféle, tömegeket becsapó tréfák vagy szélhámosságok – ki-ki minősítse ízlése szerint – egyáltalán nem új keletűek, nem kellett hozzájuk megvárni a világháló feltalálását.

Az irodalmi életben az egyik legismertebb ilyen eset a XVIII. század közepén történt, amikor James Macpherson állítása szerint lefordította egy III. században élt kelta bárd, Ossian verseit. Valójában ő maga írta – hamisította – őket. Köztudott, hogy Thaly Kálmán a XIX. században szintén eredetinek hazudva adta ki a saját maga által költött „kuruc” dalokat. Kevésbé ismert, hogy Prosper Mérimée, aki az opera alapjául szolgáló Carmen című kisregényt írta, fiatal korában szintén „fordított” egy kötetnyi „eredetileg illír nyelvű” verset. Goethe kételkedett a versek eredetiségében, Puskin viszont annyira hitt bennük, hogy le is fordította őket.

Ezekből a példákból talán érezhető, hogy itt a hiszékenység csak fokozatban tér el a teljesen rendjén való gondolkodástól. Mert hiszen egy laikustól nem várható el, hogy elkezdjen utánajárni, a könyvesboltban vásárolt versgyűjtemény darabjai eredetiek-e. A dihidrogén-monoxid példája épp azért bosszantó, mert a legtöbben az ilyen esetekben is úgy viselkedünk, mintha el lennénk zárva az ellenőrzés lehetőségétől.

Pedig aki egy fél percig elgondolkodna azon, vajon mi is a dihidrogén-monoxid képlete, könnyen átláthatna a szitán. Az effajta hiszékenység tehát inkább a szellemi restségen, a „fogadjuk el úgy, ahogy van, az a legegyszerűbb” elvén alapul. No persze a hiszékenységnek ez a formája szinte kizárólag csak olyankor jellemző az emberre, amikor személy szerint ő maga nem sokat veszíthet az ügyön.

Amikor viszont súlyos árat fizethetünk hiszékenységünkért, akkor azért óvatosabbak vagyunk, s ilyenkor a csalóknak egy másik taktikát kell alkalmazniuk: arra kell játszaniuk, hogy egyszerűen nem feltételezzük, hogy hazudnak nekünk.

Forrás: magyarjelen - Fotó: Polyák Attila/Magyar Nemzet

A sikeres csalók, trükkös tolvajok azokat a viselkedésformákat, reagálási módokat fordítják ellenünk, amelyek a szocializáció során nagyon erősen belénk vésődtek, s amelyeken ezért igen nehezen tudunk változtatni. Ilyen elemi szabály például, hogy a bajbajutottakon segíteni kell. Ezért akik meg akarnak károsítani bennünket, gyakran azt játsszák el, hogy bajban vannak: leállnak autójukkal az út szélén és felnyitják a motorháztetőt, becsöngetnek, hogy rosszul vannak és kérnek egy pohár vizet.

Amikor pedig megállunk segíteni vagy beengedjük őket a lakásunkba, egyszerűen kirabolnak bennünket. Az is számtalan formában alkalmazható trükk, hogy a csalók valamiféle hivatalos személynek adják ki magukat, hiszen velük kapcsolatban az rögződött, hogy bízhatunk bennük.

Már gyanúsabbnak kellene lennie a helyzetnek, ha remek vételt, óriási haszonnal kecsegtető üzletet kínálnak nekünk, ám ilyenkor a mohóság könnyen elvakíthat bennünket, ami azt jelenti, hogy igyekszünk az ügylet nyereség oldalára koncentrálni, bagatellizálva a kockázatokat.

Ám érdekes módon ez a fajta hiszékenység magukra a szélhámosokra is jellemző lehet! Újabban ugyanis Amerikában megjelentek a „csalószívatók”, akik úgy tesznek, mintha bekapták volna a horgot, s interneten tartva a kapcsolatot a szélhámosokkal, különféle kellemetlen és veszélyes helyzetekbe viszik bele őket.

A csalók helyzeti előnye abban áll, hogy a lehetséges áldozatok közül sokan nem tudják elképzelni: egy másik ember annyira aljas lehet, hogy szemtől szemben állva céltudatosan hazudjon értékeik megszerzéséért.

Magyar Péter, a Tisza párt EP-képviselője felszólal az Európai Parlament mezőgazdasági és vidékfejlesztési bizottságának rendkívüli ülésén Strasbourgban 2024. október 7-én.Forrás: MTI -Fotó: Purger Tamás

Márpedig pszichopaták – korszerű szóhasználattal élve: antiszociális személyiségzavarban szenvedők – igen nagy számban fordulnak elő a bűnözők között, és nekik éppen az az egyik, a laikus számára nehezen elképzelhető jellemzőjük, hogy nem érdekli őket, ha sérelmet okoznak másoknak.

Azt is mondhatnánk, a hiszékenység annak észre nem vétele, hogy valaki egyoldalúan és rejtetten megváltoztatta a normális emberi érintkezés szabályait, mégpedig úgy, hogy abból haszna származzon. Szabályosan képeznünk kell magunkat arra, hogy minél jobb hatásfokkal ismerjük fel az olyan helyzeteket, amikor rá akarnak szedni bennünket.

Tanulmányoznunk kell a rendőrség jó tanácsait, az újságok beszámolóit, oda kell figyelnünk ismerőseink történeteire. Ez az igazi élethossziglani tanulás. S még így is milyen könnyen előfordulhat, hogy akiről jót gondoltunk, kárt okoz nekünk. Mégis, így élni még mindig jobb, mintha mindenkiről eleve aljasságot feltételeznénk.

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2010. 4. számában